A pókoktól való rettegés általában gyerekkorban kezdődik, a felső tagozatosak hülye vicceivel, az élénkebb fantáziájú lexikonbúvárok rémtörténeteivel, a szülők riogatásaival, majd folytatódik a B és C kategóriás horrorfilmekkel. Jó hírünk van: a pókoktól egyáltalán nem kell félnünk, ellenben szövetségeseink a kártevők elleni harcban.

Tudjuk, hogy sokak tartanak, vagy egyenesen nagyon félnek a pókoktól, néhányan pedig egészen durván viszolyognak tőlük, de a mostani bejegyzés alapvetően jó híreket hoz számukra, és talán oldja is némileg a félelmeket. A pókoktól való rettegés általában gyerekkorban kezdődik, a felsőtagozatosak hülye vicceivel, az élénkebb fantáziájú lexikonbúvárok rémtörténeteivel, a szülők riogatásaival, majd folytatódik a B és C kategóriás horrorfilmekkel. Nyugi: minden borzadály, amit hallottál, jó eséllyel kamu, és ami nem az, az sem úgy igaz.

Jó elsőre tisztázni a leggyakoribb félreértéseket: a pókok nem rovarok, itt a Sokk a rovar blogon is csak vendégszereplők. Nem ölnek embereket halomra, és akkor sem fognak, ha egy trópusi fajjal kereszteződnek (ami nem is történhetne meg, csak abban a kétségkívül borzasztó filmben). És nem, nem nyelünk le álmunkban életünk során hat-nyolc, huszonegy pókot. Egyetlenegyet sem. Tényleg nem. Ha elő is fordul, hogy elvétve embert marnak, akkor sem terjesztenek betegségeket – ellentétben az emberi környezetben gyakori vérszívó rovarokkal. (Ennek az az oka, hogy a pókok amikor védekezésből marnak, csak befelé fecskendezik a mérgüket, kifelé nem szívnak testfolyadékot, amivel kórokozókat vehetnének fel, és adhatnának át egy következő marás során. A mérgüket egyébként sem elsősorban ellenünk termelik, inkább a főként rovarokból álló zsákmányuk elejtésére tartalékolják.)

Magyarországon mindössze kb. négy olyan pókfaj él, amelytől elvileg tartani lehetne, de ezek szinte sosem kerülnek az utunkba, mivel kifejezetten kerülik az embert és a lakóhelyünket. A beszédes nevű mérges dajkapók és az Alföldön még itt-ott megtalálható, de mára nagyon megritkult, védelem alatt álló szongáriai és a szintén beszédes nevű pokoli cselőpók, valamint a háborítatlan vizes élőhelyeket kedvelő, védett szegélyes vidrapók marása kétségkívül nagyon fájdalmas, és okozhat egészségügyi problémákat, különösen a dajkapóké elég kellemetlen. De halált nem okozna, akkor sem, ha találkoznál velük, és véletlenül megmarnának. De mivel nem találkozol velük, a marás esélye is rendkívül kicsi. (Természetesen az egyéni érzékenység a pókméreg által okozott tünetekkel kapcsolatban is fontos tényező. Egészen kicsi gyerekek esetében, illetve bármilyen ízeltlábú állat (pl. darázs, méh) mérgére ismerten allergiás egyéneknél fokozott körültekintést igényel a pókokkal történő kapcsolatba kerülés, rettegni azonban nem kell ezektől az állatoktól.

Az esetleges allergiás reakciót egyébként nem maga a marás, hanem a méregmirigyeikben termelt, jellemzően fehérje-alapú toxinok véráramba kerülése okozza. Ezek a toxinok faj(csoport)onként eltérő összetételűek, ezért van az, hogy egyes pókfajok marása erősebb hatású másokénál, és a hatás erőssége nincs összefüggésben a pók testméretével vagy a csáprágók méretével. A trópusokról származó, díszállatként is gyakran tartott, félelmetes csáprágókkal rendelkező madárpókok legtöbb fajának a mérge nem veszélyesebb a méhcsípésnél, a viszonylag kis testméretű, törékeny fekete özvegy fajok marása viszont súlyos, akár hetekig fennálló keringési és idegrendszeri tüneteket okozhat. – Velük azonban Magyarországon szerencsére nem találkozhatunk.)

A helyzet az, hogy a pókokat nem igazán érdekeljük, kevés eszük ágában sem vagyunk, legfeljebb akkor tudatosul bennük a létezésünk, ha menekülnek előlünk. Hazai fajaik nem vadásznak melegvérű élőlényekre, pláne nem emberre. Nem akarnak megmarni, megcsípni meg nem is tudnak, csak a köznyelvben. Legtöbbjüknek nem is olyan erős a csáprágója, hogy az ember bőrét át tudnák vele döfni, szóval kézbe véve sem történik semmi, legfeljebb annyi, hogy menekülnek, ahogy tudnak. A legtöbb Magyarországon élő pókfaj mérge egyáltalán nem veszélyes, még egy darázscsípéshez sem fogható a hatása. Az emberi környezetben gyakran fellelhető, hosszú lábaik miatt viszolygás tárgyát képező álkaszáspókok például kifejezetten ártalmatlanok, velük akár tévét is nyugodtan nézhetünk, van annyi szemük, hogy fejjel lefelé simán olvassák a stáblistát is.

A pókok egy jó része ráadásul kifejezetten kerüli az embert, erdők mélyén, mocsaras réteken, vagy alföldi szikes pusztákon úgy élik le az életüket, hogy nem is látnak embert. Vagy ha igen, az egy lelkes természetbúvár. Védett pókfajaink is jellemzően ilyen állatok, ezek általában különleges életmódú, emberi településektől távoli élőhelyeken (pl. száraz tölgyesekben, karsztbokorerdőkben, sziklagyepeken, homokpusztán, nedves réteken, nádasokban) élő, ritka, érzékeny fajok, melyek nem szeretik a lakások klímáját, tipikusan természetes, zavarásmentes környezetben fordulnak elő.

Néhányuk azonban kedveli az emberi környezetet, például mert nálunk meleg van, és beköltöznek hozzánk. Igazán rendesek, mert lakbér gyanánt pusztítanak egy sor olyan rovart, amelyek nem ilyen jó fejek. Ezt ne felejtsük el soha, amikor meglátunk egyet: egész életükben azon dolgoznak, hogy nekünk kevesebb szúnyoggal, léggyel, egyéb bosszantó vagy akár veszélyes rovarral kelljen megküzdenünk. Inkább köszönjük meg nekik.

Ezek a háztáji pókfajok annyira megszokták az ember környezetét, hogy a szabadba kihelyezve elpusztulnak, ezért ne az erdőbe száműzzük őket, hanem legfeljebb garázsba, sufniba, teraszra.

A lakásban és a ház körül leggyakrabban a következő pókokkal találkozhatunk:

A házi zugpók – amely olyan közönséges, mint a nejlonszatyor (de nem olyan káros).

A faggyúpókok (leggyakoribb a háromszöges és a kétpettyes faggyúpók - ezt hozzá nem értők gyakran összetévesztik a fekete özveggyel - hazánkban utóbbi nemigen fordul elő, pláne nem lakásokban)

 Az álkaszáspókok (leggyakoribb a nagy álkaszáspók) - ezek amúgy megfogják az invazív címeres poloskákat (zöld vándorpoloska, ázsiai márványpoloska) is, szóval nekik valami különdíjat majd kitalálunk.

A keresztespókok (nem mind, ezek közül is vannak kifejezetten ember közelében élő, és emberi környezetet kerülő fajok)

Az ugrópókok (ezek kifejezetten jópofák, rengeteg vicces videó kering róluk a neten, mert a lábaik és tapogatólábaik lengetésével, "táncolással" kommunikálnak egymással)

A kertekben gyakoriak még a virágokon vadászó karolópókok, amelyek élénk virágszínekben pompáznak (rózsaszínek, sárgák, stb.)

Szép kis csapat, és mind a szövetségeseink a kártevők elleni harcban. Nem érdemes irtani őket. Félni pedig egyáltalán nem kell tőlük.